A néhai Boncz Gézának volt egy kabaréjelenete, ami apám nagy kedvence. Teljesen eszement darab, idióta költői képekkel és 3 fiúval, akik mind valami oltári nagy tahóságot kívánnnak az apjuknak.
Én még nem vagyok 2 éves, de most először votlam egy kis tahó és állatira élveztem!
Történt, hogy apám kitántorgott egy reggel a hálószobából - ilyenkor még nem nagyon szokott magánál lenni, általában 1,5 óra míg reggel bebootol az agya - és anyám rögtön nekiesett, persze puszta kedvességből. Hogy akar-e szendvicset reggelizni és mondja meg, de rögtön mert sietni kell és mindenképpen specifikálja, hogy milyen összetevőket kér a szendvicsére. Ezt illusztrálandó anyám "ilyet kérsz rá?" felkiáltással nyitott zsírpapírban apám orra elé tartotta annak az 'A' osztályú sonkacsaládnak utolsó 2 szeletét, amit apa korábban vásárolt a szupermarketben.
Az ügy ekkor nekem is felkeltette az érdeklődésemet. Azonnal odaléptem hozzájuk és olyan 15-16kHz-es frekvencián rikoltozásba kezdtem, hogy ilyet én is kérek (noha reggelimet már hivatalosan befejeztem).
Apunak ez már kezdett sok lenni, szokásosan nehéz reggeli ébredés + reggeli döntési stressz + zajterror.
Apám nem tudta feldolgozni a rengeteg élményt és éhsége ellenére dühösen azt morogta, hogy akkor nem kér semmit sem. Anyám ennek megfelelően lecsapta a felvágottakat a konyhaasztalra és eltűnt a fürdőszobában.
Eközben én egy szék segítségével felmásztam a konyhaasztalra, kicsomagoltam a papírból a megmaradt két gyönyörű sonkaszeletet és beletömtem a kis pofámba. Lenyelni nem tudtam, sok volt azért így egyben, meg hát nem is ez volt a cél.
Apám már csak arra lett figyelmes, ahogy ült magába roskadva a bőrkanapén, hogy én hátulról, a konyha tálaló faláról mellé mászom a díványra. Egészen közelről belebámultam az arcába, és gonoszul mosolygtan, miközben a szám tele volt az ő döntésképtelensége folytán zsákmányommá lett Premium Kaiser sonkával. "Most már biztosan nem reggelizel ilyet, öreg" - üzentem neki telepatikusan, mert beszélni nyilvánvaló okokból nem voltam képes.
Apám még ekkor is csak párás tekintettel nézett maga elé, nem értette teljesen a helyzetet.
De hogy a tréfám teljes legyen, gyengéden megfogtam a ökölbe szorított kezét, kihajtogattam ujjait és egy lassú, méltóságteljes mozdulattal beleköptem a már némileg darált és undorító húscafatokat a tenyerébe.
Közben persze anyám is bejött a szobába és elkezdett hangosan vihogni. Ezen már én is felbátorodtam és nevetgélni kezdtem, miközben egyre apám arcába bámultam, várva reakcióját.
Apám ekkor elmosolyodott, majd egy hirtelen mozdulattal a homlokomra csapta a nyálas húscafatokat, amelyek egy része rendben meg is tapadt a szemöldököm fölött, míg némely darabok lustán behódolva a gravitációnak a szőnyegen landoltak.
Na, ekkor már az egész család hahotázva röhögött, ami a totális anarchia ritka pillanatának édes velejárója.
Anyám kárörvendésből, apám bosszútól ittasan, én pedig azért mert tréfába csomagolva kimozdítottam szüleimet zombie üzemmódjukból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése