A minap apám hóna alá kapott és kivitt az Állatkertbe, hogy megismerkedjek a plüsstörzsön kívül a Föld egyéb állataival is. Amikor megérkeztünk ez a látvány fogadott... Nem voltak sokan, talán csak 60 család ácsorgott ott bejutásra várva.Szerencsére, ha egy 2 milliós városban már közel 150 ember áll egy helyen, akkor ott lesz ismerős. Így is lett, úgyhogy végül simán, csont nélkül besurrantunk.
Bent voltak mindenféle állatok - rács előtt, rács mögött - de nekem a szervál avagy a bozótmacska lett az első kedvencem. Ezt csak egy üvegfal választotta el tőlem és pont az orrom előtt sétált fel-alá hosszú percekig.
Próbáltam felhívni magamra a figyelmet, csapkodtam az üvegfalat, taknyommal még csíkot is húztam rá, de a misztikus dög zavartalanul rótta tovább végtelen köreit, semmilyen hajlandóságot nem mutatoot egy kölcsönös és érdekmentes barátság kialakítására.
Később arra gondoltam, hogy talán mániás depressziós lehet itt a nagy magyar szavannán, ahol gondolom hülyére izgulta már magát az éjszakai vadászatai során, amit a max 100 nm-es üvegkalitkájában hivatott elvégezni.
Aztán ott voltak a vízilovak is. Állítólag. Apu ugyan próbálta odafordítani a fejemet feléjük, de én csak átnéztem rajtuk. Egyszerűen semmik voltak a medencéjük mellett hápogó házikacsákhoz képest, akik már régi haverjaim a Városligetből. Őket sokkal érdekesebb volt nézni, mint a 3 tonnás úszkáló lepényeket. Néha néhány hiszterikus turistagyerek rohant oda mellém "Hyppo! Hyppo!" felkiáltással, de engem nem lehetett ezzel a trükkel kizökkenteni.
A házikacsa mindent ver, nem kérdés.
Vízilovak szaksz!
