A múlt hét óta az új hobbimnak hódolok, ami nem más, mint a galériamászás.A lényege az, hogy amikor a szüleim egy pillanatra nem figyelnek (telefonálnak, wc-n ülnek, egymás haját tépik) behajtom a szobaajtót és négykézláb villámgyorsan felkapaszkodok a lakás a tengerszinttől számított legmagasabban fekvő pontjára.
Ez az én kis mennyországom, a galéria.
Itt aztán rengeteg kincset találni, amiket egyenként a mélybe lehet hajítani és nagyokat csattannak is, amikor landolnak a padlón. De nem is ez a legjobb, hanem felülről nézni a döbbent szülői arcokat, akik nem tudják hova tenni, hogy már megint hogy jártam túl az eszükön és egyáltalán hogy kerülök oda, ahol vagyok.
Sajnos az utóbbi időben, már megfigyelés alatt vagyok, ezért azon próbálkozom, hogy minél magasabb lépcsőfokra tudjak feljutni, mielőtt meghalom a pánikszerű zihálást a hátam mögül, átfog egy kéz hátulról és újra visszahelyeznek a földre.
Ami csak jó, hiszen akkor nemsokára újra kezdődhet a verseny.
