A hétvégén apu egy nagyszabású focimeccsen vett részt, ahol sikeresen megnyekkentette a bal térdét. Ez úgy zajlott, hogy egy remek gólhelyzetben próbált kapura lőni, de a támaszkodó lába megcsúszott, a térde pedig egy olyan irányban mozdult el, amit korábban nem hitt, hogy a térde arra is tud mozogni. Apu érezte, hogy ez most nem olyan rándulás, mint a többi, ezért megkérte a pályán tartozkodó többi cimboráját, hogy addig legyenek kedvesek és ne rugdossanak kapura, amíg ő huncut mosollyal az ajkán ugyan, de kínjában a földön fetreng. Ezt meg is tették a kérésére, mert a cimborák nagyon jólelkű , empatikus emberek egyébként. Amikor aztán viccesen rászóltak, hogy ne húzza az időt, mert szeretnék elvégezni a szögletrugást, ami az eset után következett, apu olyan Angus Young-os mozgással elvonszolta magát a pályáról.
Mivel apu jófej és nem akarta napjának hátralevő részét is tönkretenni, még elment az esti pókerparty színhelyére, ahol szorosra zárt állkapoccsal játszotta el azt a 400 Forintját, amit nekem ígért játékvásárlásra.
Hajnalban hazafelé az autóban kicsit szomorú volt, mert a kuplungpedált csak nagy kínnal tudta benyomni, ezért aztán az Osztjapenko szobortól kezdve, már csak akkor váltott, ha nagyon muszáj volt, de akkor sem használt pedálokat a művelethez.
Tegnap meg be is gipszelték neki a bal lábát, úgyhogy most csak feküdni tud, az meg nem sok. Hát például ha pipás vagyok ő szokott Axl Rose-osan ringatózni velem, de a nagy piros labdán is vele tudok a legtovább rugózni.
Hát ennek most annyi, ha most elkezdek nyekeregni csak simogatni tudja a fejem, amivel én egyáltalán nem vagyok kisegítve! Így szegény anyu (aki meg már amúgyis néha teljesen kész van) lát el most mindkettőnket.
Viszont most két hétig mindkettőjüket egyformán tudom pszichésen kicsinálni, amit meg már nagyon vártam!
A hétvégi tudományos családtörténeti kutatások kimutatták, hogy a szúros tekintetemet az édesanyámtól örököltem, akit itt a mellékelt képen is láthattok.
